Visszaszámolás I.

2013 szeptember 24. | Szerző: Gekko

Jók ezek emotion cuccok…mango és guava .. érdekes páros legalábbis nekem, de ízre jó ..bár fura hogy szénsavas, azt hittem nem az, ezért vettem. Reméltem, hogy nem marja majd  a torkomon ragadt szavak miatt beágyazódott gombócot. Hát nem is. Csak akkor is kicsit illúzió romboló a csomagolás miatt.

Sokat gondolok arra milyen lesz.. mit fogok először csinálni, aztán mindig leállítom magam hogy nem nem-nem szabad ezen gondolkodni, majd jön magától. Minden. A reggel. Az este. A hétvége, a „szürke” hétköznap. Biztos nem sokat alszom majd eleinte, meg kell szoknom a klímát a helyet, az új zajokat, mindent. Egyben biztos vagyok, ami most van nem fog hiányozni. Nem azért mert nem voltjó..nem. Azért mert nem voltam otthon benne. Művolt az egész. Hiába próbáltam bele vinni magam, nem volt ihletem. Most van. Sőt már túl is szárnyaltam a lehetőségeim.

Fura lesz, hogy nem azon a környéken fogok élni.. kevesebb lesz a zöld.. de ha nagyon akarom a köztes úton ott lesz a liget. Pont féluton van a két hely között.

Talán itt megtalálom a zöldségesem, a boltot ahova járni fogok.. talán itt meg lesz minden, ami ott hiányzott. Talán több is.

A másik lakásban egy dolog volt szuper(amíg nem költöztek be a lakók) és a kert volt. Pici volt, alig 50nm de volt. Itt még erkély sincs, csak egy kis rész az ajtó előtt, ami pont jó, mert ott van a félkörfolyosó vége, tehát talán mégis egy kis erkély ha úgy vesszük.

Egy… biztos, a régi lakásból mindig velem lesz…ami sose változik meg, csak megújul.

Discharge the battery…

2013 szeptember 24. | Szerző: Gekko

Sóhajtás. Térdemre csaptam és lendületből felálltam a kanapéról. A konyhában  sütő előtt feküdtek a dobozok, a földön. A fiókból elővettem egy ollót és oda léptem a kupachoz,. Átvágtam a dobozokat összetartó madzagot és a legfelső dobozt felemeltem. Széles ragasztóval összeragasztottam az alját. Hátam mögé dobtam. Jött a következő, ragaszt, vág, dob. Mire végeztem mind a 11-el a nappali-konyhát-hálót összekötő folyosó tele volt szét dobált dobozokkal. Elindult a könnyem, éreztem ahogy végig fut a csatornákon, majd megállt a szemem sarkánál, amikor meglátta a fényt megijedt…erősen koncentráltam hogy ki ne jöjjön. A szívembe markolt egy nagy levegő. Szúrni kezdett a hátam, a kezem remeget az olló kiesett a kezemből, térdre rogytam. Nem!!! – Üvöltöttem. – NEM!!! – ismét, éreztem, hogy az érzéseim küzdenek a testemmel. – Nem omolhatsz össze! Még nem! Értsd meg bazmeg. – fenyítettem magam, a testem, az érzéseim. Az egyik lábamra támaszkodva felnyomtam magam a földről, újra talpon voltam. A dobozokhoz léptem és egy nagyobbat magamhoz vettem, hónom alá csaptam és elindultam a nappaliba, félre rugdosva a többi dobozt. Ledobtam magam elé és elkezdtem a  könyveket beletenni. Először a nagyokat, aztán a kicsiket, minden milimétert meg akartam tölteni. A szex és new york könyvet akartam éppen levenni a polcról és belehajtogatni a dobozba, amikor egy kép hullot ki belőle. A képen én voltam a húgom és a bátyám. A húgom kb 4 hónapos lehetet én már 2 éves, karácsonyfa mellettünk, mi a kanapén ültünk. Félre hajítottam a képet…újra elindult a könnyem. Éreztem hogy ott van már megint. Dühömben félre dobtam a könyvet is és kimentem rágyújtani. Felnéztem az égre..nem kelelt volna..láttam a csillagokat..eszembe jutott. És végem volt…elterelte a figyelmem az emléke ..a könnyem megszökött. Évig futott a arccsontomon, az orrom mentén a számat súrolta, lefolyt az álamon és egy nagy csöppel földet ért. Hangosan koppant a teraszon, szinte hallottam ahogy tényleg földet ér, súlyos teherrel. Végem volt. Elkapott, nem engedett, megölelt, magához láncolt és most meg eltűnt, köddé vált. Miért?? Miért tette ezt velem?

A hatalom amit újonnan szereztem magam felett újra indította magát és elzárta a könnyem, felugrott, könnyem tócsájába taposott, elnyomta a cigit és bement a nappaliba. Testemet is vitte, hisz ő uralta, ő parancsolt neki. Lelkem a csukott terasz ajtóra tapadva sikítozott, hogy engedjem vissza. De nem tehettem. Feljebb tekertem a zenét, hogy ne halljam magamat. Tovább pakoltam a könyveket a dobozba. Amikor megtelt egy hoztam egy másikat, a művelet sor ugyan az volt, az eredménynek se szabadot eltérnie, tele kell raknom, nem szabad egy cm se kimaradnia, mert még véletlenül befurakszik egy könnycsepp, egy emlék a régi életemből.

A könyvek elpakolása után, leültem egy pillanatra, megszédültem, újra legyengült a hatalom, merült az aksim, rákellet töltenem. Kinyitottam egy üveg bort, megszagoltam a  dugót és hagytam, hogy az illata eltelítsen. Öntöttem egy pohárral, megfordultam és egy dobozt felkapva újra a nappaliban találtam magam. Jééé ez egy zsupszkulcs..mármint a bor. Az előbb még a konyhában voltam. Most meg a nappaliban, vagy egy kortytól berúgtam? Lehunytam a szemem és elképzeltem az utcát, a fákat, a kerítést, az ajtót, azt hogy lenyomom a kilincset és kinyitom az ajtót. Ahogy nyitom az ajtót a helységen átfut a fény, ő ott áll , kezében valami bütykölni valóval és felnézz. Egyenesen a szemembe. Nyitja a száját, de hang ja nem érkezik meg hozzám….sose fog. Tudom és megfordulok…kilépek az ajtón. Becsukom magam mögött. Tudom, hogy nem fog utánam jönni…még nem.

Visszatérek a jelenbe a valóságba..mocskos rideg valóságba. Pakolok tovább. Tudom, hogy végét járom, egyszer végleg leomlik a tűzfalam és visszaveszi a hatalmat ..az igazi ÉN.

Titok?!.

2013 szeptember 24. | Szerző: Gekko

Kifordítva, összetépve. Mégis mindenre, mindenkor, mindenkinek.

Az utolsó falat előtti pillanatban.. rántott sajt hasábbal.fizetek. leülök. Várok. Belemerülök az arckönyv üzeneteibe. A pasi akitől rendeltem perifériában látom, hogy hozz valamit… kicsit megijedek amikor halkan de számomra hangosan lerakja elém a gőzölgő sajtot. Megköszönöm. Jó étvágyat kíván. Belekezdek közben fél kézzel még nyomkodom a  gombokat. Fölösleges infókat közlök a világgal, egy másik személlyel. Tudom, hogy nem érdekli, meg úgy se lesz úgy ahogy előző este megbeszéltük. De azért próbát teszek. Utoljára. Valahol azt remélem zaklatásom célba ér, és nemet mond. És fog is. Túl sok mindentől akar függeni. 26 éve. Fogy a sajt, a krumpli, most nem olyan meleg mint szokott, pedig friss minden. Lehet csak én akarom hogy ne legyen az. Nem derül ki. Lerakom az eszközt a világ távirányítóját és manuálba kapcsolok. Nézem az embereket, nézem ahogy esznek, beszélnek, arcokat vágnak. Jókat mosolygok. De csak magamban. Az utolsó falatot szúrom a villám hegyére. Már az agyam közli a kezemmel, hogy érkezik az utolsó szállítmány. A számat elfelejti tájékoztatni, úgy tűnik, mert amikor megérzem az illatát, hányinger fog el és ha kinyitom a számat akkor nem marad hely az utolsó falatnak. Lerakom a villám. Hátra dőlök, mélyeket lélegzek. Hirtelen  utálom a rántott sajtot. Pedig 10 mp még szerettem. Leírhatatlan az érzés. Egymás mellé teszem az evőeszközöket. Felállok, és helyére teszem a tálcát. Intek az ebédnek, a pultosnak. Vissza integetnek. Kilépek a kitárt kétszárnyú ajtón, egy fuvallat belém karol és elindít vissza a munkahelyre. Nincs hideg, nincs meleg. Nincs időjárás. Nincs magyarázható, jellemezhető időjárás. Rágyújtok, pedig tudom, nem kéne. De talán ha tényleg visszaakar jönni, akkor segít és nem szenvedek tovább. Nem jön. Megnyugodott, hogy nem nyomtam le még egy falattal. Feszít a melltartó, nem jól állítottam be. Reménykedem. Rá gondolok. Nem hív. Nem ír. Mi lehet vele…hiányzik? Hiányzott eddig?A válasz elég egyértelmű. Ha kicsit úgy néz ki valami rendben van, rögtön rajta agyalok. Pedig nem kéne. Fölösleges. A következő hónapokban, tudom min megyek még át. Látom az egészet. És nem az fog a legjobban fájni, hogy le kell zárnom végleg valamit, hanem hogy tudom mit fog mondani, ha megtudja. Nehéz, úgy élni, felkelni, hogy tudsz valamit, de senkinek nem mondhatod el. Még anyukádnak se, se a barátnődnek, se a barátodnak. Mert ez a dolog csak 2 emberre tartozik. De amikor a másik nem akar még életjelet se adni…hm. Tényleg így kell lennie? Megint?