Újra és újra

2013 szeptember 10. | Szerző: Gekko

http://www.youtube.com/watch?v=HCv1lWRRP6o

 

Keresem..keresem.

de nem lelem.

Ott volt előttem,

mégis keresztúl lőttem.

Nyílam szíven találta,

összerogyott, belátta.

Életét megnehezíttem,

erre se hederítettem.

Vállaltam a kockázatot,

mindent kézhezkapott.

Min csodálkozok?

Azon hogy nem csodálkozom.

Tudtam, hogy mi lesz vége,

ajkamon még mindig ott a vére.

Magamba akartam szívni,

de ő eltolt, nem tud bízni.

Sírnék, de elfogyott,

mint egy játék elromlott.

Elsötétült az ég,

csend és kék.

Ennyire emlékszem,

vajon te emlékszel?

Az első dalra?

Arra a pillantra?

A pontra amikor nem fogtad magad vissza?

Pedig tudtad mennyire van tiltva.

Mégis hozzám értél,

elragadtál, nem engedtél vissza.

Ránk csuktad az ajtót,

a múlt ajtaját.

Többé nem engedtél ki rajta,

majd egy egyik napról a másikra kiléptél rajta.

Rám csuktad, egyedül hagyva,

 magányomba fagyva.

Belém mar csönd, újra,

égeti számat a hiánya, újra és újra,

Csókod hiánya.

A semmiben felcsendül,

az első remény hangja,

de csak a lelkem vészharangja.

Visszaülök a sötétbe,

a koromsötétbe.

Várok, hogy kinyisd az ajtót,

és átölelj újra és úja.

 

 

P.S.

2013 szeptember 10. | Szerző: Gekko

Annyira jó lenne egy olyan világ ahol elfér minden érzelmem.

Ahol lenne egy olyan kar ami elkap ha megbotlok,

irányt mutatna merre induljak a sötétben.

Olyan gyorsan forogna, hogy beleszédülnék,

A magasból lenyúló ágai, átszőnék ujjaim,

felemelne az ég felé, fel lombjai közé.

Holdja fényei, arcom simogatnák,

lassan repítene az éjszakába.

Ha fáznék, meleg nyári szelője átölelne,

lassan visszaeresztene a földre.

Muzsája, homlokon csókolna,

elterelné gondolataimat,

nem engedné, hogy féljek.

Ott lenne segítene, álmaimat valóságra cserélni.

Éjjeli fényeit minden nap nekem adná,

elringatna, míg elpillednék,

fülembe halk zenét dúdolna.

Reggel morajló, hullámzó tengerében fürdetne,

átölelne, olyan erősen, hogy szinte fáj,

de mégis annyi erőt adna át vele,

hogy örökké eltudnám viselni a szorítását.

Elveszhetnék kékjében,

mélyre úszhatnék, anélkül, hogy tudnám hol van a vége.

Órákig utaztatna tájain, minden csodáját megmutatná,

gazdag, mély feledhetetlen álomkép?!

egyszer ott abban a világban ahol minden érzelmem elfér.

Nyár közepén

2013 szeptember 10. | Szerző: Gekko

Elért minket, ott állt felettünk,

ránk nyomta súlyos terhét.

kiáltozva meneküljünk?

De hová is mikor még semmi se történt?!

 

Lassítva, a  fák alatt két keréken,

gurult múltja,jövője”?”  a barna lánynak,

magába szívta minden szavát, illatát,

a nyári szellő belemart szívébe újra,

mikor közelebb értek.

 

Felnézett a fénybe, és eltűnt a sötétben.

Otthagyva cimboráját,egy idegen körben.

Lassan szállt közéjük az este,

eper, szilva édes illat lengedt körbe.

 

Hosszan néztük egymást,

meg megérintettük,

majd össze olvadtunk mint két gyertya láng.

Elválaszthatatlan kötelék,

vagy egy hétig tartó boldogság?!

 

Egy várva várt hívás,

egy üzenet a palackban,

jelekre várva,

bár újra karjaiba zárna.

 

Kétségekben úsztam,

könnyeim körülöttem

papírokon, gépen, mögöttem.

Elhagytam őket elfogytak,

elengedtem az utolsó szálat is,

kitörtem.

 

Némaságba burkolózott az idő,

nem fedi fel titkát.

Megfolyt, összeroppant,

felemel, eldob, elégtem.

 

Várom, várom, de nem jön el,

újra akarom, szükségem van rá.

Vizet hozott sivatagomba,

fákat ültetett kertembe,

fényt az éjszakámba. 

 

Bár tudnám mit érez,

mi fog történni,

Bár lennék egy nappal öregebb..

Nyár közepén, a csendben,

alig hallom szavát..

pedig itt van érzem.

Vallomások..vagy mi…

2013 szeptember 10. | Szerző: Gekko

Számomra jelentős tollakból:

• Aznap az emberi kapcsolatokról elmélkedtem. Vannak olyanok, amelyek új távlatokat nyitnak meg; olyanok, melyeket megszoktunk és szeretünk; aztán, amik egy csomó kérdést vetnek fel. Vannak, amelyek váratlan fordulatot vesznek; és vannak, amelyek messze visznek onnan, ahonnan indultunk. Sőt, olyanok is, amelyek visszahoznak. De mind közül a legizgalmasabb és legfontosabb az, amit saját magunkkal tartunk fenn.
• Létezik az, hogy egy érzés, egy ember, egy szerelem annyira elhatalmasodik a lélekben, hogy végérvényesen birtokba veszi? S aztán az ember többé soha nem tud mást szeretni? (…) Amikor az ember felébred az éjszaka közepén, és keresi a másikat. Amikor csörög a telefon, és az első gondolatunk az, hogy ő hív. Amikor az egész életünk helyén van, csak éppen nyomorultul hiányzik valaki. Amikor semminek nincs értelme, ha ő nincs velünk.
• Mi. Egy négyórás beszélgetés röpke 5 percnek tűnik, pár külön töltött nap több hétnek.
• Itt az ideje, hogy Einstein relativitáselméletét új módon értelmezzük, méghozzá az eszeveszett szerelem nevű tézissel kiegészítve.
• Az amazóniai őserdők mélyén él egy fa, ami csak egy másik fa köré képes nőni. Nem bír megélni e nélkül a fa nélkül, a támasza ez a fa. Lily, mi vagyunk ez a fa.
• Normális embereknek tovább tart kimondani, hogy szeretlek. Első lépcső, mikor azt hiszed, hogy azt hiszed. Aztán eljön a pillanat, mikor azt hiszed, hogy tudod. Aztán jön az, mikor tudod, hogy tudod, de nem tudod kimondani. És akkor következik az, amikor tudod, hogy tudod és már nem bírod visszatartani.

És egy saját vallomás magamnak, a világnak:

• Én már megöregedtem annyira, hogy ne csak fogjam valaki kezét, járjak valakivel, csókolozzak, szeretkezzek, utazzak, veszekedjek, kibéküljek, költözzek, megházasodjak, gyereket neveljek…Én ezt csak egy emberrel akarom. Nem kell több félre síklot vonat, csak meg akarok öregedni valakivel, akivel mindent, együtt átéljek, megéljek. Nem görcsösen, de ezt akarom. Őt akarom.