You and Me…

2013 szeptember 5. | Szerző: Gekko

Hát, talán azt is tisztázni kéne, hogy én ki vagyok. Olyan valaki, aki szerelmet akar, igaz szerelmet. Nevetséges, felemésztő, csodálatos szerelmet, amikor nem élhetsz a másik nélkül…(C.B)Amikor Carry ezt mondja Aleksandernek, komolyan gondolja, legalábbis hitelesnek éreztem először, másodszor, és tizensokadszor is. Most így érzek én is. Ezt akartam ma mondani én is a Mr.-nek. Nem csak azért mert a végén happy and lett, persze mással, de akkor is. Tisztázzuk végre én ki vagyok. Mert hogy ő ki már párszor elmondta, megértettem. De addig nem tudom teljesen tudomásul venni amíg ő sem hallgat meg engem. Velem már annyian játszottak, legalább, mint én másokkal. Igen ez oda vissza működik ez az élet rendje..vagy nem, de szerintem köze van hozzá. Azt kapsz amit adsz. pont.Ha én azt mondom visszahívlak akkor úgy is teszem, és sietek, mindent megteszek, hogy minél előbb alkalmam legyen rá.Amikor én azt mondom,  írom, felhívlak később, vagy akkor amikor neked jó, megteszem.Mindig betartom a szavam, lehet ez a baj…nem kéne? És akkor én se csalódnék ennyit? Magamból indulnék ki akkor is és nem várnám, hogy megcsörrenjen a telefon.Persze tudom ez a szituáció minden csak nem hétköznapi, egyszerű, normális. Pedig életemben először arra vágyom hogy egyszerű legyen és normális.Eddig mindig kerestem az izgalmakat, fordulatokat, megtekertem addig amíg csak lehetett..most viszont olyan dolgot találtam amit egyszerűen csak szeretném ha működne, mindenféle csűrés-csavarás-kavarás nélkül. Menne minden a maga útján. Kézfogás, csók, ölelkezés, szex, érzelmek kimutatása, szenvedély, lendület, találkozások, randik, beszélgetések, nagy kérdések, igenek, vallomások, romantika, összeköltözés…..órákig tudnám írni. De megint csak magamnak mondom, írom. Miért is?

 

A teraszon ülök, gépelek,  a lakásból Parov Stelar és Groove Armada (felváltva) muzsika szűrődik ki, felnézek az égre, már amit nem takar be a társasház erkélyeinek szelleme, és csalódottan nézek vissza körömlakkos, száradó körmeimre. Nyugtázom, hogy megint szép lett és imádom a lila-pink mindenen árnyalatát. Csalódásom messzire repíti gondolataim..km mérhető és a Balatonhoz visz vissza, fel a hegyre, egy táborba, egy útra ahol a kanyarognak a porszemek, fel egy szobához. Kinyílik az ajtó és ott fekszem újra a csillagok alatt. Látom újra őket, olyan sok van belőlük és olyan fényesek, némelyik rám kacsint, elmosolyodik és ragyog tovább. Egy keresni kezdi az enyém, ujjhegyével megérint, majd átfontja kézfejem, felemeli egy szájhoz, ahol csókot lehel rá, majd lassan vissza, fel se fogom, hogy hova. Érzem, hallom, ahogy a kézhez tartozó test lélegzik, a balatoni csendben még a szívverését is hallom, mint ha kedvenc zenémet hallanám. Elmosolyodok, de tekintetem nem tudom elvenni a csillagokról. Megbabonázva nézzem őket, arra várok, hogy egyszercsak felemeljenek és magukkal vigyenek. A  szív-kéz-test életre kell, mesélni kezdi gyermeki vágyait a csillag vizsgálóról amit szeretett volna, és arról, hogy egyszer megakarja nézni őket közelről is.A story amit most röviden vázoltam nagyban kapcsolódik az elején említett Mr.-hez. És ahhoz amit most érzek…hangos kacaj hagyja el a testemet..mi van? Kérdezem magamtól?Ezt te se gondolod komolyan, szólal meg a szívem, hosszú hallgatás után. Felpattanok, majdnem leverem a laptopot az asztalról, vissza válaszolnék, nyitom is a szám, aztán rájövök, ha most kimondom hangosan akkor tényleg bediliztem. A szívemmel beszélgetek? Röhej.Vagy még se? Rágyújtok. Mélyen beleszívok a cigibe, hogy beleszédüljek, és visszaülök a székre, rendezem a kis káoszom. Újra nyitom a szám, de inkább egy újabb slukkal nyomom el kitörni akaró válaszom. A szívem kifeszíti a szám és beszélni kezdek, magamhoz, a szívemhez.

– Most mit röhögsz bazmeg. Szerinted vicces?

– Igen az. Mert még azt se tudod mit érzel.

– Miért te igen.

– Ez úgy nem volt komoly kérdés?

– DE. Eddig meg se szóltaltál, sőt, előre engedted a megrészegült eszem és hagytad hogy vezessen. Most nézd meg mit csinált? Olyan dolgokat hozott ki belőlem, úgy elkúrt mindent, hogy ha egyikkőtökre se hallgatnék akkor se biztos, hogy vissza tudnám csinálni.Sose voltam ilyen amilyen most, és ezt most simán megint ráakarjátok kenni arra, hogy szakítottál, költözni készülsz, anyád megint megint iszik, a bátyád le se szar és ettől depis vagy, és még sorolhatnám. De nem. Elég volt, hogy kifogásokat keresek. Vagy kerestek. Az agyam megint úgy add tanácsot mintha egy projeckt lenne csak az egész. Rámenős, idegesítő, törtető, azonnal de mindent akar. Te aki meg az érzelmeimet irányítaná és talán helyes döntést hozna, le szarod. Csak hárítasz, hogy úgy se érzel semmit, minek szólj bele…-folytatnám tovább, már könnyezek, magammal veszekszek.vicc.

– Nyugodj már meg, megint az eszed beszél..észre se veszed, hogy átveszi a hatalmat. Én eddig is itt voltam. Te kapcsoltál ki. Mert félsz, bazdmeg. Megint rettegsz ahelyett, hogy hallgatnál rám és elfogadnád, hogy érezned kell valamit. Már ha tudnál érezni…- kuncog a kis szemét szívem.

– Mit akarsz? Mond meg mit akarsz?

– Az eszeddel nem tárgyalok.

– Én vagyok nem az eszem.

– Aha.

– Jó akkor mi legyen? Mit tegyek mond meg.

– Hallgass rám. Érez. Eddig nem éreztél iránta semmit. És ezt komolyan mondom. Mert az az érzelem amit kellene érezned, bennem dobog, nem a füledben lüktet. Első dolgod az, hogy vársz. Türelmesen. Várd meg őt. Utol fog érni, csak idő kell neki és neked is, hogy újra megtanuljatok szeretni. És az kérlek, hallgass rám!!!!

Bólogatok, bólogatok, közben a cigi az ujjamra ég. Elnyomom, arcomba temetem a kezem, és engedem hogy átvegye az irányítást. Az agyam ásít egyet, és elindul a sötétbe, majd mikor már majdnem eltűnne, visszanéz és annyit mond: – Előbb kellet volna.. remélem még nem késő.