Mikor kezdek pakolni…valóban ..nem csak úgy mint egyik nap, hogy a dobozokat összehánytam egy halomba ..teleraktam 2 dobozt könyvel és megálltam mert túl fájdalmas volt?!
Ez egy igazán kiváló kérdés. Mivel eredetileg úgy volt hogy a héten költözöm.. majd hétfőn kiderült, hogy áá mégseee…csak jövő héten, úgy érzem mit kell ittt sieeeetniiiiii kérem! Majd!
A vicc, hogy én nem ilyen vagyok. Amikor utazok, nyaralok, vagy az első két költözésemkor is.. . 1 héttel előtte min. össze volt pakolva, tudtam pontosan mit viszek, stb. Minden pipecen becsomizva, terv készítve, mi milyen dobozba kerül, külön a konyha, külön a háló, külön a nappaliba való cuccok. Egy szó mint száz, elvesztem a két világ között…valahol fél úton ragadtam. Leszálltam a vonatról egy ismeretlen állomáson. A kijelzőn nincs érkező vonat, nincs induló. Sötét és egy fény csík fut rajta. A kaller eltűnt amikor leszálltam, vagy le se szállt nem tudom. A képzeletbeli állomás nem áll másból mint egy 1 méter széles kb 20 méter hosszú beton csíkból, egy magasba nyúló oszlopból aminek a csúcsán egy széles kijelző lenne hivatott értesíteni a vonatra várakozókat arról, hogy mikor jön illetve indul a következő vonat. Nincs pénztár, váróterem, pad, semmi, csak egy sín van, körbe fák, bokrok..és köd, sűrű köd, csak az „állomás” területét látni rendesen, azt is a kijelző fényének köszönhetem. Nincs csomag nálam, semmi, csak én vagyok, egy fekete szövetkabátban magenta színű magasarkúban ..fura ..egyik sincs a gardróbomba. Várok..várok..magamra. Hogy megérkezzek a vonattal,meleg párás füsttel, fék csikorgatva, a dudát nyomva, megálljak kiintegessek a mozdonyból magamnak. Felszállnék, előre engedném a későbbi idős önmagam az első kocsiba, tovább mennék keresnék egy üres fülkét, beülnék ..lassan elindulnánk, kinéznék az ablakból, halkan elköszönnék az állomástól.
Pár perc múlva megjelenne kalauz én és elkérné a jegyem, ráfirkálná, hogy „most már mehet” megbillentené a kalapját, „viszlát”. Visszafordulnék az ablak felé és utaznék tovább…
Bár ilyen könnyen menne.
